Hiába befolyásolom
A fenébe is, minek kell kivárni,
hogy valahogy dűlőre jussanak:
intézzék el csak egymás közt a dolgot.
Én várok. Nekem van időm.
Az más kérdés, hogy ezeknek van-e
köze a vágyaimhoz, hogy dobog
vagy nem dobog a szív emelt ütemben
az eredmények hallatán.
Én ezt hiába befolyásolom,
bár összeszorítom mindenemet.
Ha lágy és érett, az ölembe hull,
az csak merő egybeesés.
Ne tudják meg: én lánggal lobogok,
állat vagyok, bársony ragadozó.
Sokszor nem könnyű a prédát kivárni,
ha közel a tűréshatár.
Ha folyton szereted
Mit tudsz te róla, ha folyton szereted?
A közelség még nem tesz vőlegénnyé.
Ha fogod a kezét, honnan tudod,
hogy milyen az, ha ő fog kézen? Ő!
A szemed csukva, jó mélyen leszívod
a hűségeskü édes gőzeit.
Teszed, igen, amit szerinted elvár.
De tükröt tartasz kettőtök közé.
Létezik egyenlőtlen kapcsolat,
feltétlen odaadás. Hősies.
És van, akit ez táplál; így akar
megboldogulni, sóvárgás helyett.
A tökéletest, ide
És mondhatjuk, hogy most van egy reménysugár
(talán gyakrabban hív? vagy kevésbé utál?),
mondjuk, hogy volt neki egy nagy sugallata,
az én képem jelent meg álmában, éjszaka,
rájött, hogy nélkülem nem juthat semmire,
hogy ott van a végcéltól egy-két centire?
Ezt tudtuk eddig is, hogy én fontos vagyok,
se időben, se térben nem hagyok hézagot,
tudtuk, ha félrementünk, ha nem telefonáltunk,
ha otthon sisteregtünk, vagy dolgozni jártunk,
néhány barát között néztünk a semmibe,
és közben vártuk a tökéletest, ide,
a hibátlant, a fönt, fönt parázsló ékkövet –
Én lennék ez az ékkő?… Van indok rengeteg,
mindenki tábornok, ha van hozzá sereg,
mindenki védőgát, végcél és telefonszám,
mondjuk, én tényszerűen a karomba fonnám,
és elcsitulnék így, valamilyen lakásban,
parázsló éjszaka, egy kis reménysugárban.
(Megjelent az Alföld 2025/4-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szolláth Katalin munkája.)
Hozzászólások